2009. június 20.
VIII. évfolyam 6. szám
A
Könyvajánló
Ajánlott Honlapok
Munkatársaink
Honlapjai
Tartalom
 | ||||
Tudd meg : szabad csak az, akit
Szó nem butít, fény nem vakít,
Se rang, se kincs nem veszteget meg,
Az, aki nyíltan gyűlölhet, szerethet,
A látszatot lenézi, meg nem óvja,
Nincs letagadni, titkolni valója.
Tudd meg : szabad csak az, kinek
Ajkát hazugság nem fertőzi meg,
Aki üres jelszókat nem visít,
Nem áltat, nem ígér, nem hamisít.
Nem alkuszik meg, hű becsületéhez,
Bátran kimondja, mit gondol, mit érez.
Nem nézi azt, hogy tetszetős-e,
Sem azt, kinek ki volt, és volt-e őse,
Nem bámul görnyedőn a kutyabőrre
S embernek nézi azt is aki pőre.
Tudd meg : szabad csak az, aki
Ha neve nincs is, mégis valaki,
Vagy forró, vagy hideg, de sose langyos,
Tüzet fölöslegesen nem harangoz,
Van mindene, ha nincs is semmije,
Mert nem szorul rá soha senkire.
Nem áll szemébe húzott vaskalappal,
Mindég kevélyen szembe néz a Nappal,
Vállalja azt, amit jó társa vállal,
És győzi szívvel, győzi vállal.
Helyét megállja mindég, mindenütt,
Többször cirógat, mint ahányszor üt,
De megmutatja olykor, hogy van ökle....
Szabad akar maradni mindörökre.
Szabadság ! Ezt a megszentelt nevet
Könnyelműn, ingyen ajkadra ne vedd !
Tudd meg : szabad csak az,
Aki oly áhítattal mondja ki,
Mint Istenének szent nevét a jó pap.
Szabad csak az, kit nem rettent a holnap.
Ínség, veszély, kín meg nem tántorít
És lelki béklyó többé nem szorít.
Hiába őrzi porkoláb s lakat,
Az sose rab, ki lélekben szabad.
Az akkor is, ha koldus, nincstelen,
Gazdag, hatalmas, mert bilincstelen.
Ez nem ajándék. Ingyen ezt nem adják,
Hol áldozat nincs, nincs szabadság.
Ott van csupán, ahol szavát megértve
Meghalni tudnak, s élni mernek érte.
De nem azért dúlt érte harc,
Hogy azt csináld, amit akarsz,
S mindazt, miért más robotolt,
Magad javára letarold,
Mert szabadabb akarsz lenni másnál.
A szabadság nem perzsavásár.
Nem a te árud. Milliók kincse az,
Mint a reménység, napsugár, tavasz,
Mint a virág, mely dús kelyhét kitárva
Ráönti illatát a szomjazó világra,
Hogy abból jótestvéri jusson
Minden szegénynek ugyanannyi jusson.
Míg több jut egynek, másnak kevesebb,
Nincs még szabadság, éget még a seb.
Amíg te is csak másnál szabadabb vagy,
Te sem vagy még szabad, te is csak...
Gyáva rab vagy.
Heltai Jenő:
Szabadság
| ||||
| ||||
| ||||
Nem kérheted az óceáni széltől
hogy kun parasztok homlokát legyezze -
itt a Dunáról fúj a szél. Vizéről
siet a hűs az izzadt emberekre.
Lehetsz világfi könnyed-franciásan,
vagy angolmód közömbös is lehetsz itt,
csak tedd a dolgod s itt tegyed. A vállon
marék hazánk világnyi súlya fekszik.
Itt szabja napjaink parányi tettét
- hol hittel, hol meg erővel az észben -
a milliókra osztott hősiesség,
még akkor is, ha régen észrevétlen.
A világ ránktekintve arra számít,
hogy vállalunk gondjából egy hazányit.
(részlet)
írok
magamról írok
és idézem tanúim
a köveket amelyek feltörték lábam
az éjszakákat mikor sarjadt a remény
a barátokat akik elhagytak
az ellenségeket kik vermet ástak
a falut és a várost ahol éltem
most mind sorra kérdezem
érdemes volt ?
ne bántsatok
Isten tudja mi fáj nekem
költő vagyok
sorok hűséges őrzője
rájöttök hogy nem időt töltő
szórakozásból írom verseim
költőnek születtem
nyugodjatok bele
este van és csendesség az úr
az alkony az erdőbe lépett
és hálót font napsugarakból
ráborította a fákra és hallgatta
néptelen árva lett a határ
a hold halványsárga fényben
vetkőzteti a fákat
meztelen testükre csillagot szitál
ha ódat írnék
rímköszöntőt
csengő lírát
szerelmesen andalítót
el nem múlótha rólad himnuszt írnék
szívedhez szólót
zengőtfelemelőtolyan istenitakkor géniusz lennék
költő vagyok
fáradt gondolatok napoznak
az égi kék homokon
és hűs szárnyak legyezik homlokom
hideg felhők fejem felett
költő vagyok és kimondom
mohón hallgatom szíved ütemét
ahogy arcomra hull
friss még minden dobbanás
nem tudom halljátok-e
alkotni
Baranyi Ferenc
DUNÁRÓL FÚJ A SZÉL
| ||||
Az elcsendesedő óriásépítmény folyosójának egyik végén sötétbe borult már az állatkereskedés. Színesre mázolt, vidám falak mögött alomba merültek szomorú lakói. Most szavannákon, forró szélben járnak, vagy párás dzsungelek moha illatában. Ilyenkor kitárhatják szárnyukat, elnyújtózhatnak a gémberedett tagok. Egy kicsit vissza-kapják az elvesztett szabadságot, az elrabolt otthont, az elkobzott életet. Almodnak, és álmukban sírnak. Könnyezik a fenséges óriáskígyó, aki a vadon néma uraként valaha százéves fák nyirkos törzsein tekeregve félelmetes vadász volt. Most láthatatlan, de áttörhetet-len falak zárják testét szoros karikába, kegyetlen, rideg, sima üveg. Nincs vadászat, nincs eső, nincs éjszaka, nincs lombokon beragyogó félénk napsugár. Melegítőlámpa van, és néha egy-egy döglött egér.Szárnya alá gubózva zokog egy nagy kék papagáj. A vasrácsok szűk börtönéből a pálmafára álmodja magát, amely zöld koronájával nyújtózik a ragyogókék, napsugaras égbe. Tollak langyos fuvallat borzolja fel, a pillék közé kúszik az óceán friss lehelete. Édes illatok, pezsgő élet. Az ő élete. Volt. De ilyenkor egy kicsit újra az övé. Sok-sok rab alussza most fájdalmas álmát, Géptücsök
| ||||
Csak a csöndet ne háborítsa senki,
hadd mélázzak az álmos fák alatt
napégette fáradt szénakazlak
hívnak ölükbe felhőket bámulni.
Csak a csöndet ne háborítsa senki.
A Duna partján fénylik a dél,
méz-színnel vonja be a korhadt csónakot.
A szikkadt föld búsan dajkálja az elhullott
virágmagot. Ez a táj ma a haláltól fél.
A Duna partján fénylik a dél.
Motor berreg, megrebbennek a lombok,
felröppen egy magányos kanalasgém.
A XX. század csörtet erre, vérszomjas, fekete rém,
mely körül totemtáncot járnak a bolondok.
Motor berreg, megrebbennek a lombok.
A lárma elhal. Éles kését elteszi nyugodni
az idő. S a folyó sodorja tovább
mélyében a múltat, felszínén a mát.
Egy jobb századról álmodnak hullámai.
Csak a csöndet ne háborítsa senki!
Duna-part
| ||||
Valaki felesel bennem,
valaki ellentmond nekem,
én döngetem odabent a falat,
vagy énem magamon kívül maradt?
- Rázod a rácsot lelkedben,
kezed görcsösen rátapad,
Te zártad test börtönödbe,
Te szabadítsd hát ki magad!
A kalitka-ajtó vékony fátyol,
szellő-járta éjszakából
szőtt csillag-flitteres lepel,
csak belső öröm tépheti fel!
- Hogy szárnyalhass, ahhoz repülni kell!
Valaki felesel bennem
| ||||
Az öreg, már egy jó félórája ácsorog a nappali ablaka előtt üres kávéscsuporral a kezében. Időnként kikukucskál a lehúzott redőny két újnyi nyílásán, a faliórára néz, és rosszallóan csóválja a fejét. Már hat óra is elmúlt és semmi jele, hogy a szomszéd ébren lenne. Vagy a computerén számolgatja a tőzsdei veszteségét, vagy már megütötte a guta – latolgatja a lehetőségeket, hogy esetleg alszik, az eszébe se jutna. Wilson is nyugdíjas, kora hajnalban ébred, akárcsak ő maga, hamar kialussza a semmittevés fáradalmait. Türelmetlenségének egyszerű oka van, egy rendkívüli hír, a különben unalmas szomszédság életében. El kell mondani valakinek, mert belebetegszik, ha benne reked az izgalmas újság. Dan Wilson jó alany, imádja a zaftos pletykákat.Kaskötő István
Willie Kowalszky meg a nagy fény
| ||||
Nűsza mesés mezején csodás virág sarjadt,
mint látta is Démétér és Zeusz leánya
Persephoné szent, de kényszerű násza idején,
minek bámulatos fényét a halandó
azóta is őrzi szemében, pedig már
oda vannak az olümposzi istenek régen.
Láttam már álmomban én is e virágot,
ahogy a fehérgabona-őrző Hádész felesége
gyönyörű lábaival táncolta körbe-körbe …
Azóta akarom az Anya-Nőt és a Leányt,
mint csődör-Poszeidón - -, szigonyomra tekerve
a vállakra omló szőke hajat; s közben a hangom
túlkiabálná a Föld tengereinek bősz moraját.
S ahogy az éjből kihúny az álom, úgy teljesedik,
érik a napvilágon az aranyló búzakalász,
minek szent magjaiban a természet mindene rejlik.
Évezredek óta tudjuk a titkot, de nem tűri
a szent hit a hangot, mint terjessze, tudakolja azt,
amit a szentély törvénye magának örökre maraszt - ,
csak amit fölmutatásra ítélt az ember örökére
Zeusz szeretője, Perszephoné anyja,
kinek jelképe az aranyló, szent búzakalász.
Ó, látom már, mint nappali fényben szép Perszephonét,
hogy játszadozik Okeánosz lányaival a mezőn:
gyűjtik a csokrot – nem tudva-tudva – Hádész örömére.
Mindezeket tudom én, Homérosz nyomdokain,
S azt, hogy Démétér- és Perszephoné-ünnepeken
a halandó férfiak és nők „szerelembe vegyültek”.
Hódmezővásárhely, 2009. január 8.
NŰSZA
| ||||
| ||||
| ||||
Tornyai János
festőművész
| ||||
Felejtett szavakban reménykedek,
szépen dalolókat, mondhatókat
keresek, ritmusban sikongókat,
hagy csillogjon az elavult felett.
Beszéd és írás, úgy tekeredik
ránk, mint kongó sötét, de ragyoghat,
súghat születő új csillagoknak,
ha valami szépbe temetkezik.
Örülök, ha szavad hozzám megtér,
ha másoknál szebb, mi lehet ennél
több, ha rám köszönt egy hexameter.
Rongyos szavak lettek a könyvlapok,
mert ostorral járnak a verssorok,
ha Isten nem bottal, szavakkal ver.
...gazdag most ez az ország; cifrább lett a szegénység,
gömbölyded fenekünkön méregdrága a nadrág
s lelkünkben gyökeret vert, germánmód a kevélység.
Kurvák lesznek a srácok, durvák lettek a lányok;
pénzben mérik az embert, szépség már csak a nagyság,
irtózzák, aki csóró, becsmérlik; "csupa szarság",
orcátlan leleménység formálják e világot.
Bűnös mind, aki itt él! eltompult a gyalázat:
hullák háta a lépcső s fejlődjön – csak a gazdag?
munkások – nagy a gondjuk; gyomrukban van a maszlag,
madzag kell derekukra: húz, fog s tartja a hátat!
Ochlokrácia lettünk, tán új szó fületeknek
s tompán döng fejetekben? megkéstünk; sok a vadkan
s így mást még mit üzenjek? Nyaljátok ki a seggem...
Budapest, 2002.április 8.
| ||||
...gazdag most ez az ország...
| ||||||
Szép hajnalok, friss, fürge fények,
illatos orgonasövények -
számomra mindig új csodák.
Bármerre járok, visszatérek,
bárhol vagyok, csak rátok nézek -
virágzó vadgesztenye fák.
Kisgyermekként is itt tipegtem,
iskolába erre siettem.
- Ó régi játék, kert, sarok !
Míg sorsom űzött, messze jártam -
mindenhonnan csak visszavágytam,
itt érzem, hogy otthon vagyok.
Nincsen itt házam, földem sincsen,
nem fáj, hogy benned másé minden -
nem is fűz hozzád semmise -
Tenyérnyi kis zúg, amit bérlek,
és nem köt ide semmi érdek
én mégsem vágyom messzire.
A füstös város száz csodáját,
árkádjait és palotáját
ha ott járok - csodálgatom.
De szívemben a nagy zsivajban,
a tülkölésben, utcazajban -
rigóknak füttyét hallgatom.
Itt minden ember ismerősöm
( Ki elment is - szívemben őrzöm )
s, hogy honnan jöttem mind tanúm -
boldoggá tesz, ha ők szeretnek,
ha itt is ott is rám nevetnek -
Drága nekem az én falum.
AZ ÉN FALUM
| ||||
Ahogy az évek elmúltak felettünk,
a jó maradt, a rosszat elfeledtük,
és nem szorítjuk az Isten kezét.
Őrült évek. Az esték egybefolytak,
a hónapok vonatként zakatoltak
örömszikrákat szórva szerteszét.
Ma már nem kérek, én adok tanácsot.
Bölcsnek mutatják arcomat a ráncok.
A régidőkröl mondok tanmesét.
Felnőttek sorra, akiket szerettem.
Tükörbe nézek: őskövület lettem,
eltűnt mellőlem három nemzedék.
Sínek mentén lerobbant állomások,
fáradt emlékek, színes fényvirágok.
Csak összenézünk. Nem szállunk le még.
Bittner János
ELTŰNT IDŐ
| ||||
Itt vagyunk a falu közepén. Pontosabban a piac terén. Mindenki egyetért, hogy a piactérnek nevezett térség a legfontosabb találkozások helye. Itt találkoznak, itt ütköznek, az érdekek. Itt tompulnak, itt fokozódnak a csalafintaságok. Itt adnak és vesznek. Itt cserél gazdát egy árú, itt suttognak el egy ötletet. Itt kel fel a pletyka. Itt hasal el a hamis tanúság. Nem akadunk fel azon, hogy az innen szerteágazó utcák kusza hosszúsága nem egyenletesen ugyanakkora. Ami azt is jelenti, hogy ez teljesen másért közepe a falunak. Ettől a szélektől nem kell ugyanolyan, messze legyen. Nem is lehet. Mégis abban van a varázslat leviaszolva, hogy mindenkinek megadatik, hogy szükségében ide érjen. Ha lassabban, ha gyorsabban, sietős kirakodás előtti korán, vagy szedelőzködéskor késetten. Ha bámul, örömére. Ha vesz, szükségére. Ha elad, egyenlítésre. A falubeli ember itt talál meg mindent. Ez a tér körül és amellett van minden, ami számít. Mindenféle köz és nem középületek. Nem sorolom. Még a templomerődöt sem mondom. Azt mondják a régiek, hogy nagy mellény kellett ekkora templom felállításához. 
| ||||
A PRÉDIKÁTOR KÖNYVE
Sötét lapokra írva tükröt tart a végzet,
Halálszag íze marja torkodat:
Hogy jó az álom is, de jobb a sírba menni,
S legjobb lett volna tán, soha meg nem születni.
Szentkönyvbe’ mért e mélabú? – szorongva kérded.
Idegen test, a Testbe’ kötve – véled –;
Kitépnéd lapjait, de kőtáblán a véset:
Miért születni, élni, tenni, halni? –
Jövőd a múlt, s a múlt csupán enyészet.
Van-é különbség: bölcs akár a balga,
Gyűjthetsz vagyont, vagy adhatsz bárkinek;
Gonosz, s a jó is: egyként mind – hiába,
Minden hiábaság, s minden, minden – minek?
Kedvetlen olvasod, s talán nem is rendelt időben;
Találomra, hát újabbat veszel –
De abban is, mi áll: a régi folytatása.
Banális dráma csak, a színpad máma játssza:
Eljő a jeges – s mint ébred Larry fel,
Hogy asszonya magát már annak is kínálja…
Szeretni hát – ez is hiábaság.
Jelen a volt, s hiába volt,
Megcsalt az is, csalatva megbotolt,
És nincsen semmi más. Nincs új a nap alatt,
A Larry álma is csak álom: régről itt maradt.
És mintha olvasná a Prédikátor könyv’ből,
Keserve csordul – refrén ősidőktől –:
Az álom jó, de még jobb halva lenni,
A legjobb volna, lásd, meg sem születni.
S ha mégis élned kell a lét rövidjét,
Mit mond a prédikátorod: mi lenne célod itt?
Tudod, hogy fúj a szél, s mint port ragad el innét,
De addig is, a szíved mért szorít?…
Többször megáll, majd visszatér a rondó,
Opera dallamát kíséri hallgatás;
S miként egy pesti kuplé, falsul rá a mottó:
Hogy élted célja semmi más,
Csak jó evés, és jó ivás.
A prédikátor mást üzenne mégis:
Tekints az égre, elmúlás ha rémiszt,
Ajándék mind a Föld, örülj a percnyi mának,
Mosolyt ha vetsz, arathatsz száz csodákat;
Bölcsebb a szó a bölcstől, mint bolondtól,
Ölelni boldogabb, jót tenni jobb –
S Madách-i küzdelem bár meg nem ment a porból,
Te bízva-bízz abban, ki alkotott.
| ||||
A KÉSEK, JAJ, A KÉSEK MEDDIG ÉRNEK?
És az ének? Hisz benned forgatom.
Van-e ellenem bennem oltalom?
Védj meg kedves a költő kedvesének!
És ne engedd, hogy öljön, akit élek,
kit hajszol halhatatlan borzalom,
és retteg, hogy éretted elhagyom
martalékul vetve a feledésnek.
Por-átka vádol, ver a vér szavával:
sebezzem arcodat sebzetten én,
sok gonoszságom és dúlásom rávall,
míg öledben fölretten a remény
csorbítani végzet-élét a késnek,
mivé lehettem, s amit túl ne éljek!
MOZART
Fagott verseny.
Második tétel.
Royal Philharmonic Orchestra,
Sir Thomas Beecham vezényel,
Gwydion Brooke, fagott.
| ||||||
A vízen éjszaka
lányok járnak,
hopszassza,
muzsikálnak.
Tizenhármán muzsikálnak.
Tizenhármán táncolgatnak.
Békakirály
fuvolázik,
fújja, fújja
pukkadásig,
s piros szárnyú hajnalon
sugárúton elillannak,
talán engem hívogatnak.
A szívemben
hallgatom.
A vízen éjszaka…
| ||||||
Ó, virradati rétek:
átizzadt, szürke ingem,
kiterített magányom!
Hová vezettek engem?
A rengeteg szivébe,
mely őzekkel dobog,
de minden levélrése
kéklő farkastorok?
– Vissza az éjszakába!
A sötét ég alatt
te vonszolod a holdat,
mint vasgolyót a rab.
(1972)
Dal
| ||||
Krumplileves volt, aranysárga, tejföllel. Nem túlságosan forró, már kanalazni lehetett. Az ínyem élvezte a jó ízeket. Megnyugodtam, talán nem is lesz olyan rossz itt.Akkor jött be egy nevelő.– Köves! – kiáltotta már az ajtóból. - Gyere azonnal, az igazgató bácsi hivat…Bosszúsan tettem le a kanalat. Gyorsan végiggondoltam a délelőttöt: vajon mit követhettem el? S mert semmi bűn nem terhelt, sőt piros pontot kaptam olvasásért Karola nénitől a második órán, megijedtem. Csak nem történt valami Anyával?Kórházba kellett vonulnia, tovább már nem várhatott a műtéttel. Daganat, tudtam, mert Anya elmesélte. Azt is, hogy furcsa idegen neve van: mióma. Két hétig másról sem volt szó. Anya néha elsírta magát:– Mit csináljak veled? Ez legalább 15 nap… Nincs más megoldás, beadlak az árvaházba. Krumplileves
| ||||
Savanyú lesz a bor,
mert esik az eső.
Medárd napot írunk,
így ugye érthető?
Ha a néphit
be fog válni,
ernyővel kell
szaladgálni,
negyven sáros
napon át, tapossuk
a pocsolyát.
Ha meg száraz
idő lenne,
minden termés
tönkre menne!
MEDÁRD
| ||||
Észrevetted, szélén végtelen csöndnek,
azt, hogy mindenben kigyúl az a könnycsepp?
Én észrevettem, s tudtam: nem vagyok már,
csak pillanat van, melyben fájdalom jár
lábujjhegyen, s létet játszó manócska
szívet szorít, s elenged. Fura móka,
gyönyörsajgás: égtelt tükörben fájjon
élettelt zöldben felismert halálom!
A tavacska - alig pár négyzetméter -
mozgó árnyékot szórt be itt-ott fénnyel,
meg csírákkal. Hályogos lent-szemekből
néhány kis kedves fekete hal jött föl.
Lányunokáim, Szilvi, Fanny, nézték:
van-e itt béka, brekegő merészség
hangja kihívón rászól-e a csendre,
s tovaúszó, pikkelyes szerecsenre?
Élet halállá lett, s halálból élet.
Egy konok kakukk mért ki messzeséget,
s tegnapi álmom, csöpp hiába-vágyam
szunnyadt fehér, elhagyott csigaházban.
Ó, tavacska, te fák övezte szentély,
mind égtörött, amit az ember szemlél!
A Nagy Körforgás tör mindent kerékbe,
míg száll könnycseppek szikráskék meséje.
Fecskék hoztak hulló ívet a tájnak...
Most verset írok. Otthon. Pünkösdvasánap.
Anyám sehol, csak a pünkösdirózsák,
virágai, kérdik: ez a valóság?
E Nagy Könnycsepp, melyben virágmeséket
dúdol-dalol egy vörösvérszín ének?
Ez a Semmi, amelyről hisszük: Minden, -
de csak a Bánat marad meg szívünkben?
Ó, Égi Tó! Földi tükrök varázsa
olyan csaló! Az ember másra vágyna...
bűvösebb kékre, zöldre, s könnytelenre,
Csillagra, melyben ott a Csend szerelme.
Bennem dúdol-dalol egy vérszín ének.
Kakukk kimér szép, bús virágmeséket:
messzeséget, - jó volna hinni Benne,
s a Csillagban, melyben a Csend szerelme.
érzem
a dolgok belső vérzését
hulla-foltos
bennem
a remény
csak nézek fölfelé
és olyan már az ég
akár egy
szétköpdösött tükör
sirályok
mintha
leszakítanák rólam a csendet
üvöltenék
A dallamok holtak. A fájdalom üres termek
Éjsötét árnyékaiba dermed,
Minden néma már... S a lélek kopár boltívein,
Mint a pára, csapódik le a kín.
Összetörtek a tükrök. A hideg üvegekben
Megvillant az arc, mit elfeledtem
S a végső eszmélet roppant súlya alatt a lét
Felfedte titkos kristályképzetét,
Aztán elhamvadt és a korhadt talapzatra hullt
A vérrel szennyezett, parázna múlt
S a repedező falak közt szétfoszlott a régen
Szívemben élő eszmény, - az Éden...
...Néma katedrális vagyok, akiben az álmok
Freskói őrzik a holdvilágot,
Gótikus műremek, melynek repedéseiben
Az évezredek moraja pihen:
Áhítat, eltitkolt bűn, csalás és nemes eszme,
Rideg kövek és Krisztus keresztje,
Az élet akarata, fogantatás, s az élet,
Az ősi kezdet s a végítélet,
Gyermeki öröm és a mély kútnál mélyebb bánat,
Hitszegő, ki Isten ellen lázad,
Tiltás, harag, önkény, mely hibáiból nem tanult
Elátkozott korokra visszahullt...
...Néma katedrális vagyok. Korok tanulsága.
Én, az Ember, ám mégis hiába,
Mert ha rám tekintenek, nem látnak, csupán néznek;
S ha lesz olyan kegyes a jövendő,
Talán megtart majd engem is ódon műemléknek...
ERDEI TAVACSKA
| ||||
Katedrális
| ||||
Érzem...
Egyetlen művészet sem csupán a nagyokból táplálkozik. Ők sem nőhetnének meg a kisebbek nélkül, az irodalomtörténet folyamatosságát ezek az utóbb kevéssé ismert vagy elismert szerzők tartják fenn.
Közülük válogatunk, hogy kiemeljük őket a feledésből. Legalább a tudat, tudatunk következő „kihagyásáig”.
Dr. Bárdos László irodalomtörténész
| ||||
Tegnap minden hazafiasságomat belefőztem a lecsómba. Vettem egy kiló zöldpaprikát, egy kiló paradicsomot és két nagy fej vöröshagymát. Már ekkor éreztem, hogy koncepcionális hiba van a receptemben, hisz ha egyszer a hagyma vörös, akkor az nem fehér. De biza, van ami kivülröl vörös, belül meg fehér. Ja vagy úgy mint a... Pszt! Most ez egy másik dolog. Szóval felraktam egy szép nagy teflon lábosban a fehér vöröshagymát, kicsit melengettem, hozzátettem a zöldpaprikát, na és a tetejére a piros paradicsomot. Ott rotyogott elöttem egész hazfiságom. A lecsóm
| ||||
1894-1963
Tűnt sugaradban tündökölve
feléd nézek még olvatag,
hév ifjuságom. Elfutottál,
mint gyorsfolyású tűzpatak.
Lemenő nap az én napom már,
vörösben ég az alkonyat
az éj előtt, mely eltakarja
semmibe tűnő arcomat.
Nehéz lélekkel vándoroltam
a messze csillagok alatt,
minden évből valami bánat,
valami szépség megmaradt.
Bánat és szépség habverése
között ingott az életem.
Ki voltam én? Mi volt a sorsom? -
tünődve, fájva kérdezem.
Milyen fény marad a nyomomban?
Vagy milyen írígy sivatag
takarja be emlékemet, ha
a sors a földnek visszaad?
A halál és a végtelenség
nyomott, két szörnyű, bús titok,
hittem, hogy megfejthetem őket,
ha ajtót ajtóra nyitok.
Most látom csak, hogy minden évvel
tudatlanságom lett nagyobb,
a kétely dermesztő szelében
vergődöm és csonttá fagyok.
Valaha szép és barátságos
volt a világ, ma idegen;
zűrzavarával, mint nehéz kő
fekszik aléló szívemen.
Amit szerettem, összeomlott,
nem az én korom ez a kor,
a pusztulást hallom a mélyben,
amint zihálva zakatol.
AKASZTÁS
Csörrent a kulcs, a porkoláb belépett
s vállon érintette az elítéltet,
ajtó előtt csendőr szurony meredt,
az ajtó fáján súlyos vasveret.
Kint téli hajnal szürke vére folyt,
a falon sok-sok tompa, néma folt,
a két gyertya már alig pislogott
árnyak közt ült és várt a kárhozott.
Álomban állt fel némán és fakón,
már lelke ott csüggött bitón, bakón
s míg áldotta, kiért gyilkolt, a nőt,
elindult lassan két csendőr előtt.
Az udvaron nézett meredt szemekkel
és mormogott: "Uram! kezed ne vedd el
bűnös fejemről most, halálos órán
s derüljön sok-sok túlvilági jó rám."
És lába mára deszkafokra lépett,
nem látta ott a sok kíváncsi népet,
egyik legény a hurkot rávetette
s a kötélen rángott már vézna teste.
Mikor nyakát a hóhér megcsavarta,
lilásszint öltött sápadt, vékony arca,
egy reccsenés s eltört szegény gerince:
már várta őt a hullaházi pince.
Az ég alatt ekkor oly néma csend lett,
miként ha isten rendelt volna csendet
s az emberek kik látták, mint lett vége
csak bámultak a szürke messzeségbe.
I.
Nyugtalan, fényes szemeivel
nézeget engem a Tavasz
s a tájra ráhajlik kint amaz
örök ég kéklő színeivel.
Ez a táj kedves énnekem,
sok ezer év ültette be
s folyót rajzolt a közepibe.
Szél száll a tágas tereken,
mint lovas a sárga pusztán,
fölötte száll a régi nap,
kit csodál a néger, lapp, arab
s a messze, regés Hindusztán.
Ez az ég mindég állni fog,
de tavasz és élet tovaszáll
s elhalkul minden, ami fáj.
De most, amikor az ég nevet
s kacajba, suttogásba fúl
minden a téli föld felett:
zöld lombokat nevel az erdő,
elomló delnő fent a felhő,
az éj vizek szavától hangos
s az élet víg, kitárt, kalandos,
most, amikor kabátod szárnyát
nimfák rángatják friss mezőn
s ezer hang zsong, hogy bús-zavartan
fülelsz a rozsdaszín avarban,
most, amikor szívedben csattog
szerelem-madár szép dala:
ne törődj, mit hoz majd a Tél
légy: egyetlen, fénylő szenvedély.
Isten s Tavasz tanyája vagy
nem ölhet meg se Tél, se Fagy.
KÉT VERS A TAVASZRÓL
II.
Hold ragyog a tavaszi égen
s az ismeretlen messzeségen
leng a párafátyol,
vége már a téli képnek
s a csillagok gyertyái égnek
bolyongj bár akárhol.
Bús sejtelem igázza lágyan
tavaszi, nagy megindulásban
a néma növénynépet,
a fák kitárják puszta karjuk:
"az életet s a fényt akarjuk
s a lombos ékességet."
A szél a hegyről völgybe lebben
s az álmos víz elevenebben
locsog a jegenyével,
mező kinyújtja zsibbadt testét
tavasz-heroldok felkeresték
virágontó zenével.
Csukott szemekkel áll az erdő
s minden oly titkos, elmerengő
miként a szerelemben,
de néma jaj esengve tör föl
a megáldott méhű anyaföldből:
a Föld sír, mint az Ember.
S jaj és gyönyör közt futva száll át
lengetve friss virágruháját
a tavasz fantomvilága,
rohan, miként egy lázas álom
s meghal a Nyár - feltámadáson
az almafaág virága.
I.
Menj, menj, Titán! Ne gyötörj!
Engedd szunnyadni a félelmet bennem.
A Gondolat Óriása hadd heverjen
velőm párnáin tétován merengve.
Most boldogan, a hús, a vér s a lélek
szent összhangjából szőtt zenén, pihenjek!
Ne keltsd fel őt, Titán, a Végtelent!
Eget fal ébren s csillagot iszik,
egy pillantása elnyel Életet,
s letépi úgy a Jelen köntösét,
hogy üvöltve nyög a borzalom szelében
én árva lelkem! Árva! árva! árva!
Ó! lélek, mély és bús halotti lélek
nem nyughatsz hát? nincs balzsam rőt sebedre,
mely ég és villog gyötrő szenvedésben,
hiába hull sápadt verejték árja
az éneklő tűz piros homlokára
SZÉJJELTÉPVE
II.
Démon sereg tanyája lettem én,
az egykor büszkén álmodó legény,
az őrület porrá tipor, megesz,
ó! jaj! inkább halál, mint élet ez!
Kopár az ég, kopárabb vak szivem,
az isten meghalt, Krisztus nem izen,
ó! éj! csak éj! és hörgő nemzetek,
Titán-sóhajtások közt elveszek.
Meginnám mind a gennyet és a vért
egy jobb, egy szebb jövő reményeért,
ó! lennék: hajnalt hirdető herold,
ki egy elkorhadt életet leront.
Oly árva lett az ember, oly csupasz,
miként a tél fogától mart csikasz,
a föld az ür szelétől haldokol,
ó! hol vagy: egy pásztor és egy akol?
A tájat hallom: sír! a hegy morog,
hörög haraggal a mély völgytorok,
az ég felé zihálva zúg a tűz,
s a föld alól feltör a hullabűz.
Ó! vétek, vétek, bűn és őrület,
megjött a vérben megfogant szüret,
takard el Ember, kígyó-képedet,
le nem vezekled undok vétkedet!
Zokogj ó! lelkem, mint a vad vihar,
ordítva sírj, kiméletlen, szilaj
bánattal, zordon szárnyadat kitárva,
őrült rongy: sírj! irtóztatóan árva!
| ||||
Jó volna néha sírni térdrehullva,
örjöngve bánni vétket, bűnt, csalást
és mennyrepesztő, vad imát dadogva
tisztulni meg, hogy úgy hulljon szivemre
a megbánás, mint szűz, fehér palást.
Jó volna hinni, bízni, víg derűvel
egy Istenben, az éj s halál fölött,
ki ránk hajol az égnek kék öléből
csillagmosollyal, végtelen szelíden
s megnyílnak néki lelkek, börtönök.
Jó volna átok, borzalom, hazugság,
kén-gyűlölet nélkül meghalni majd,
ha hallom ködben, éjben felfülelve,
hogy üt a végtelenség óraműve
és csónakom a tulsó partra tart.
Az alább következő verseket a Csodák és kínok. Versek című Komjáthy-kötetből vettük
(Singer és Wolfner Irodalmi Intézet, Budapest, 1943).
A szövegek a kötet írásmódját tükrözik.
Csak egyszer mondanátok el, fák,
milyen a téli dermedés,
amikor vékony ágatok a
hideg, homályos égre néz.
Fínom rajként merengve álltok;
a hold s a fázó csillagok
leselkednek, amint sötétlő
törzseitek közt ballagok.
Rég volt tavasz, jaj! nem is volt tán;
— emlékeztek? — a napsugár
felborzolt és megadta minden
derék fának, ami kijár.
Halványzöld rügyeket, virágot
s rejtegető friss lombokat,
alattatok a szerelemnek
tüze csak nőtt, sose lohadt.
Madársereg lumpolt vidáman
rajtatok és kicsinyeik,
mire az ősz megjő, a nyárnak
melegét, színét feledik.
Legszebbek vagytok, mikor ősszel,
halál előtt, a gyenge fény
elönt s ti tarkán ringatóztok
a lét és nemlét peremén.
Érzem, valami nagy titoknak
tudói vagytok, néma fák,
növénytestvérek szóljatok hát,
tán jobb lesz akkor a világ.
Tudom, hogy van egy ország,
ahol minden ragyog,
virul a béke fája,
szelídek a nagyok.
Uralmuk tiszta jóság,
szándékuk színarany,
a tisztesség a bíró,
és nem a pénz, a rang.
Az asszonyok szemében
a hűség fénye ég,
minden csábítás ellen
tündöklő menedék.
Gyermekből, szerelemből
épül a dús jövő,
boldogságtól köszön el
a sírba költöző.
De hol van ez az ország,
aléltan kérdezem,
mért nem jut el a Földre
még gyenge fénye sem?
Mért csak a vér patakzik,
sötét halál arat,
mért építünk jajokból
magunk köré falat?
Benéz a téli alkony
szobámba; oly hideg
s kegyetlen, mint a Földön
gyűlölködő szivek.
Tán nincs is ez az ország,
szorongva kérdezem.
Vagy van? — és látni fogjuk?
Lehet; de élve nem.
Babits Mihálynak a nagy, magyar világosságnakNem a győztesről szólok én,
a legyőzöttet siratom;
aki a győztesért hevül:
üvöltsön; én az áldozat
mellé húzódom emberül.
Aki a börtön vaksötét
homályán óriási szemek
rémületével haldokolt,
testvérem, mert kivégzése
előtt ízlelte a pokolt.
Akit siratni nincs rokon
s meztelen teste kint rohad
gyalázatul a szemeten,
gyászoló rokona vagyok
s gondolatban eltemetem.
A szegény gondjai között
lépegetek s a lankadó
szív hangját lesve éberen,
megtudom, mi a fagyasztó,
az embertelen félelem.
Mind, akit fegyver, túlerő,
ravaszság, gyilkos árulás,
kegyetlen cselszövés elejt,
helyette én, én jajgatok
és dermedt vérem nem felejt.
Halálával győz az igaz,
a gyenge vére felsikolt.
ne feledjétek: Jézus volt
s győzött, mert esendő, szelíd,
alázatos és gyenge volt.
Majd eljön érted a halál
és mindent elfelejtesz,
szerény hajlékba költözöl,
lakásod szűk verem lesz.
Itthagysz asszonyt és gyermeket,
a tengert és a napfényt,
meg nem moccansz, merev tetem,
fekszel elejtett vadként.
Fölötted pompázhat a nyár,
hullhatnak őszi lombok,
a télre víg tavasz jöhet,
nem a te ügyed, gondod.
Heversz a vaksi semmiben,
értéktelen romhalmaz,
bánod is mit mond a világ,
dicsér-e vagy szidalmaz?
Az alanti szerző nevére kattintva az előző számokban közölt gazdag válogatás olvasható.
Költő Nagy Imre, Balázs Béla, Oláh Gábor, Kaffka Margit, Rozványi Vilmos,
Keszthelyi Zoltán, Nadányi Zoltán, Bárd Miklós, Hollós Korvin Lajos, Fodor József ,
Gellért Oszkár, Marconnay Tibor, Simon István, Rab Zsuzsa, Jókai Mór, Vihar Béla,
Lányi Sarolta, Lévai József, Kis Ferenc
| ||||
1863-1924
zon a magyar századfordulón, amely az irodalomban Adyék fellépését készítette elő, a legnagyobb hatású író Bródy Sándor volt. Harcos publicisztikában ő készíti elő Adyt, regényírásban ugyanúgy hat Móriczra, mint Krúdyra, a színpadon tőle tanul Móricz is, Molnár Ferenc is, Szomory Dezső is. Az utána következő nemzedék legkülönbféle hangvétele, hangütése közvetlenül vagy közvetve Bródy Sándorra vezethető vissza. Az irodalomtörténeti szokvány pedig úgy tartja nyilván, hogy vele kezdődik el minálunk a naturalizmus.Egyszer - azon a napon, a mikor faluról behurczolkodtunk Egerbe - a széles káptalan-utczán kicsiny temetési menet jött velem szemben.Késő ősz volt már, a jegenyék körülöttem letarolva, szárazon állottak s nyúltak föl a verőfényes, de hideg égbe, a minoriták harangja zúgott, - gyermek voltam még és fáztam.
Reszkető kézzel vettem le a kalapot, a mint a menet közvetlen közelembe ért és a krizantinnal elborított koporsó mögött megpillantottam a gyászolókat.A mig közönséges kiváncsisággal néztem végig a szomorú, feketeruhás elhagyottakon, tekintetem egyszerre összevillant két nagy, szürke leányszem méla és különös nézésével. És egy pillanatig mintha villamos összeköttetés támadt volna egy ismeretlen, gyászruhás gyermekleány és egy idegen fiú között. Olyan benső, mély és szeretetteljes, mintha egész kicsiny korunkban együtt játszottunk volna éveken át, aztán mintha hosszú távollét után most pillantjuk meg egymást először. Most, a mikor vége a játéknak és a nagy, szürke szem egyetlen egy villanásában az elmult idők egész története van meg: a mama betegsége... halála... a gyásza, álmatlan éjek könnyei... «a mama nincs, vége mindennek!»Azt hitték: a felesége meg fogja mérgezni.Férjes leányai hazajöttek sátoros ünnepekre és egyedül maradván vele: körülvették, siratták. Fiai, különösen a két legnagyobb, - mindkettő nagyapa már, - meg is mondták nyiltan:- Vigyázz apám, ez az asszony megétet egyszer!Az öreg Jób ravaszul is, megvetőleg is intett a nagy kezével:- Sohse féltsetek, hamarább eltemetem én őt, mint ő engem!Egészen őszintén beszélt a fiaival. Nem titkolt el előttük semmit, csak azt, hogy mennyi pénze van. Ezt még két Wertheim-szekrényének sem árulta el, nagy és hosszú kabátjának bélése alatt tartván takarékpénztári könyveit, részvényeit, készpénzét. Magában bizott, de a vasszekrényben nem, azt feltörhették, a mint fel is törték egyszer. Régi leveleket, kihúzott sorsjegyeket és egy üveg kognacot találtak benne. Az öreg Jób jóizüen nevetett, fiai szintén nevettek, de aztán gyanakodólag néztek édes anyjuk utódja, a negyedik feleség felé.Egyszer volt, hol nem volt egy részeg fuvaros és annak két rossz lova, a Sári, meg a Táltos.Rossz lovak voltak, de igen okosak; a falu határában a legelső uri ház kapujában megállottak, készek kimulni inkább, mint tovább menni akár egy tapodtat is. Igaz, hogy estve volt, a szakadatlan, hófuvástól fehér, de annál rémségesebb éjszaka. Szekérnyom még sehol, csárda semerre, de a falu határán az uri ház hét kéménye füstölgött hegyesen.Hogyne hajtattunk volna be, a mikor behajtattunk. Bent a házban elég szivesen fogadtak bennünket, a részeg fuvaros kiült a konyhába és nyomban segitett csirkét koppasztani, én meg leültem a sárga ripsz-diványra és törtem az árva fejemet, mit is kéne beszélni itten, miféle szép bókokat mondani mindjárt. A háznép is ebben évődhetett, a mikor az agár minden okoskodás nélkül körülkaffogott és mondta ilyen szóval: «jó estét, jó estét vendég, csakhogy jösz, az ember halálra unja magát ezen asszonyok között.» A macska is hozzám törleszkedett nyomban, a rendes dorombszóval, mondván: «jó estét vendég, hál' Istennek, hogy jöttél, hál' Istennek, hogy jöttél!»Szerelmes vagyok az orgona-virágba. Talán betegség is ez, hogy az orgona-virágba vagyok szerelmes?Alig várom a reggelt, alig várom, hogy a bokorról letörjek egy frissen nyilt teljes és, harmatos orgonaágat. Körülnézek, nem lát-e valaki? Aztán megcsókolom. Édes szép, szűz virágom, kedvesem!Nem jó volna, ha ilyenkor meglátna valaki, a mint arczomhoz nyomom a virágos ágat, a mint hizelgő szókat susogok neki: «Bájos, üde, illatos kis lányom, lilaszemü, szelid, harmatos virágom!»Már az ókorban.Tarantóban, egy vasárnap délután láttam a legtökéletesebb női-frizurákat. Valamennyi halászleány à la grèc volt fésülködve, a milói és medici Vénusz modora szerint, egészen úgy, mint ahogy a görög szobrok szoktak, a kik szintén viseltek némi frou-frout. A tarantói lányok némelyike nem tisztelte eléggé a hagyományt, a copfja elől és hajának lágy hajlásai nagyobbak voltak a klasszikus mértéknél, ettől eltekintve azonban, a sok-sok olasz lány mind egyféleképpen fésülködött. Sőt a hajuk színe is csaknem egy: fekete, selymes, fehér fényű. Akadt egy-egy olyan is, a melynek kék a zománca, sőt olyan is, a mely már sötétbarna, mégis vörös fénye van. dada.Finom rizskásáért kellett mennie a dadának. A gyerek aludt, a szakácsné nem mehetett. Egy kissé aggódtak, hogy megtalálja-e a boltot?- Végigmegy az Andrássy-úton, végig-végig. Szemben van az a bolt. Három sárga tök van ott kitéve, de az nem tök, hanem ananász. Olvasni persze nem tud, hanem ha nem találja, megkérdezi.A dada elment keresni a boltot, a hol az a három sárga tök van kitéve, a melyiknek a neve ananász. Nagyon örült, hideg is majd kilelte örömében, hogy beszabadulhatott a városba. A Dunára volt különösen kíváncsi, de mondták, hogy a Dunát nem láthatja. 
A szerkesztő kényszerű távolléte miatt
ez a rovat szünetel.
Heltai Jenő: Szabadság
Tornyai János: Udvar napsütésben
Tornyai János: Szitáló leány
Tornyai János: Szentendrei részlet
Szerkesztő, próza: Kaskötő István
Szerkesztő, versek: Kamarás Klára
Szerkesztő, próza: Kaskötő István
Szerkesztő, versek: Kamarás Klára
Szerkesztő: Fetykó Judit
Szerkesztő: Aszalós Sándor
Szerkesztő: Kaskötő István
| ||||
Az Atlantisz Könyvszigeten
(V. ker., Piarista köz – a Gondolatok a könyvtárban emlékezetére)
Érzem, hogy süllyedek.
Legalább egy élet
telhetne itt. A kabbala és a sztoicizmus,
a shakespeare-i metaforák és
a meztelenség kultúrtörténete
lehetne mindennapi kenyerem.
…mint juh a’ gyepen....
A mondattengeren szűk gondolatmenetben
átkelni száraz lábbal, vagy erőltetetten
menetelni szemantikai labirintusban,
kiegyenesíteni lábam elé a kört, és
a szemmel balról jobbra vájt
barázdában haladni, egyszerre süketen
és bábeli figyelemmel: ez az én dolgom.
A világon.
Bal-jobb, bal-jobb, bal-jobb.
És sokat sejtető, visszatükröző
etimonokban csodálni arcom,
lesni, hol fodrozódik a víz, s a szanszkrit palack
hol ér partot Britanniában...
Ó mindent, tudni mindent! Az erény
latin tanát, lapszéli jegyzetekkel,
az ártatlanság’ boldog napjai-ról
vágyom olvasni, és a csiszolt újfrancián
áttűz az ógörög, s a törvényt,
mindenkiét, hogy megértsem
a düh és a bujaság pillanatait
— szilánkot cipelő fej és siklató elélvezet —,
a’ gépek’ ’s számok titkai-t, hogy lesz a Dies irae
szobám digitális mennyköve.
Akhilleusz sarka és Emma feketén csillogó barna szeme,
az elveszett fénydarabkák és Eliot állítmányai
lenyelnek és fölemésztenek erre az egy életre.
Úgyhogy egy másikat!
Melyben kincses Délszigetként fölbukkanhatok,
s ha még marad hely
papíron, gyönge öltönyön,
én azt teleírjam,
s ha a mély sülyedésből
kiküzdtem új életem,
percenként hetven-nyolcvan fölriadásból
valódinál valódibb testet öltsön
a szűz papíron a visszaemlékezés
... és nincs vég semmiben.
| ||||
Tornyai János: Juss
Szívszorító hiány
belső csend
eseménytelen napok
munkával hajtott idő
áll a naptár
első és utolsó pillanata
a tudatos gondolatnak
hosszú várakozás
egy napért
alfában kilépve
tér-idő ugrás
kezem addig nem ér
a gondolat rohanó
hiány hangtalan kiáltás
kényszerű belső csend.
| ||||
Várakozás
| ||||
| ||||
| ||||
| ||||
| ||||
| ||||
| ||||
| ||||
| ||||
| ||||
| ||||
| ||||
| ||||
| ||||
| ||||
| ||||
| ||||
| ||||
| ||||
